Az „élethosszig tartó tanulás” kulcsfogalom lett az elmúlt időszakban. A környezeti-társadalmi változások szükségessé is teszik (tennék) a belső fejlődésre való igényt, azonban megfigyelhető, hogy erre egyre kevésbé válunk alkalmassá…
A legtöbb ember abbahagyja a tanulást, mikor befejezi az iskolát, mert a nyolc-tíz vagy még több évnyi kívülről irányított tanulás nagyon kellemetlen emlékeket hagyott benne. A figyelmüket elég hosszú ideig manipulálták kívülről tankönyvek és tanárok ahhoz, hogy az utolsó bizonyítványosztás napja számukra egyben a szabadság első napja is legyen. Az az ember azonban, aki elhanyagolja absztrakt készségeit, sosem lesz valóban szabad. Gondolkodását a szomszédok véleménye, a tévében látott hirdetések és az újságok szólamai irányítják majd, ki lesz szolgáltatva a „szakértők”-nek, médiának stb.
Az lenne az „ideális”, ha a külsőleg irányított oktatás vége egyben a belső motiváció irányította tanulás-fejlődés kezdeti szakasza is lenne egyben… Ezen a ponton a fejlődési vágy célja már nem a bizonyítvány vagy a diploma megszerzése, amelynek segítségével majd jó állást kapunk. A cél inkább megérteni azt, hogy mi történik körülöttünk, milyen személyes jelentősége és értelme van az élményeinknek, életünknek.
Ebből eredhet aztán a gondolkodó ember elmélyült öröme, amit Platón ír le a Philébosz című dialógusában Szókratész tanítványairól: „Mikor pedig a fiatalok közül valamelyik először ízleli meg e tant, úgy megörül neki, mintha a bölcsek kövét találta volna meg, s örömében csapongva nagy kedvvel forgatja a gondolatot, hol jobbra, hol balra, most mindent az egységbe olvaszt és összekovácsol, majd meg szétgörget s szétválaszt mindent; amivel először is leginkább önmagát ejti zavarba, azután pedig azt, akit vitatkozásra foghatott magának, nem törődve vele, fiatalabb, öregebb vagy egykorú vele az illető” (Platón, 1984, 1, 56).
Ennek az „élethosszig tartó tanulásnak-fejlődésnek” irányába ható belső motiváció kialakítását szintén célként határozzuk meg foglalkozásainkon.